Félmillió!

... lett szegény, kissé magára hagyott blogom látogatottsága.

Millió köszönet érte, drága olvasóim! 

Megható, hogy bár jó két és fél éve elég mostohán bánok szegénnyel, mégis napi kb. 200 látogatója van. Van is emiatt lelkiismeret furdalásom...

Pedig tevékenykedem, horgolgatok folyamatosan, egyszerre többet is, egyik projektből a másikba zuhanva ... csak valahogy a dolgok dokumentálása elmaradt... Áttértem én is mint sokan, a facebookra és az instagramra. Egy gyors fotó és kész. Felgyorsult a világ. Kép van, szöveg nincs... Pedig van gondolat... bőven... itt cikázik az agyamban... néha, jó kis beszélgetések során ki is jön belőle... de, a billentyűig nem jut el... Lustaság, vagy mi...

Vagy, nem is tudom... Olyan ez mint amikor sokáig nem "beszélget" az ember valakivel, nehéz belekezdeni. Kivéve persze azokkal...
... azokkal a kevesekkel, akikkel nem tud eltelni annyi idő, hogy ne ott folytassam ahol abbahagytuk.
Mint Kriszti... 8 éves korunk óta vagyunk barátnők. A "legjobbak". Az első tíz évben napi szinten, mindig... Együtt mentünk suliba, együtt voltunk ott, együtt mentünk haza. Anyu soha nem értette, hogy ezek után mit tudunk mi még egész délután is dumcsizni. Az ablakuk a kocsibehajtónkra nyílt. Ő ült az ablakban, én álltam a kertben, és csak mondtuk, mondtuk... Vagy kutyát sétáltattunk a Gellért-hegyen körbe, körbe... Aztán az elmúlt bő húsz évben jó sok kilométer és egy óceán volt közöttünk, de nem választott el soha. Kétszer találkoztunk mindössze, és volt hogy két levél között egy év is eltelt. Amikor tavaly egyetlen délutánunk volt tíz év után, én ugyan úgy ott vártam a házuk előtt mint régen olyan sokszor, és kutyát sétáltattunk a Gellért-hegyen körbe, körbe, és csak mondtuk, mondtuk, mondtuk... és semmi nem változott... csak a hajunk színe.

Hát ilyen ez... Kicsit elkanyarodtam...
Itt van néhány azok közül amiket még nem mutattam... de reményeim szerint majd fogok... mert minden folytatható...